A WIFE James Kelly solo projektje, ahol dark elektronika elegyül egyfajta black metal felől érkező epikus ballada megszólalással, amelyet egyébként ír folkzene inspirált. Érdekes kombináció ez, és igen meglepő hangzásvilágot hoz létere, amely egyfelől szokatlan, másfelől meg mégis szerethető. Kelly egyébként az ír Altar of Plagues black metal banda multiinstrumentalista tagja, így egyéni zenei világa mindenképpen meglepő, mert alapvetően ez egy elektronikus pop albumnak tekinthető. A Tri-Angle Records volt, aki ezt a zenei egyveleget bevállalta, és valljuk be ez a zenei világ alapvetően nem is üt el a kiadó profiljától. A képet erősíti, hogy a lemez elkészítésében Haxan Cloak segédkezett, és az ő dark ambient hangzása is ott van a lemezen.
A What's Between egy erős hangulat lemez lett, de ebben az esetben az embernek tényleg hangulatában kell lenni, mert különben szinte lehetetlen a ráhangolódás. A lemez nagyon sötét hangzású, amelyet meg-meg törnek lentről feltörő zörejek, és ebbe simul bele Kelly éteri hangja, amely nem oldja a depressziót, hanem fokozza. Itt ami feloldozás, az az esetleges ritmusgyorsulás, amelyet előszeretettel alkalmaz az eufória kiváltására. Ezek a "sötét angyal" szerű vokális témák is általában repetitívek, ahol a folyamatos építkezés és a különböző elektronikus zörejek alkalmazása teszi színessé és érdekessé a dalokat. Ez a fajta kriptikus hangulat szinte majdnem végig megmarad, de a utolsó két dal a Fruit Tree és a Further No Better érdekes fordulatot hoz. Itt van egy erős törés a lemezen, hiszen ez a két dal a klasszikus értelemben vett elektropop-nak felel meg, amely sötét ugyan (amennyire a Depeche Mode is volt a 80-as évek közepe-vége felé), de megkülönböztethető a verzé a refréntől, tehát a végére kapunk igazi dalokat. Mert egyébként ez előtt hangulatokat kapunk, amelyek szinte összefolynak, így igazából külön-külön megemlíteni őket nem is érdemes. Ez a szakadás éppen ezért nem is zavaró, mert a lemez zárása legalább nem döngöli az embert a földbe.
Az igazság az, hogy ez a fajta sötét világ igen csak hangulathoz kötött. Amennyiben az ember az elfojtott indulatokat engedi ebben kitörni, akkor működőképes az album. Olyan ez mint a horror, nem mindig van rá az embernek szüksége. Mégis többször elővehető és megkedvelhető, mert alapvetően próbál azon a határmezsgyén táncolni, ahol az elvont és a befogadható egyaránt jelen van. A Nine Inch Nails rajongóknak szerintem egyébként bejövős.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése