Erre az egyszemélyes formációra az év elején kijött Embryonic című track-kel figyeltem fel. Nagyon tettszett a világvége hangulata, amelyet oldott Shadowbox játékos hangja, jól hangzott a karibis ritmus ahogy áthajlott jazz-be. Mindenképpen kíváncsi voltam erre a csávóra mit is tud, mert rendkívül újszerűnek hatott a mezőnyben. Néhány single-el EP-vel a háta mögött végül a Ninja Tune-nál jelentette meg debütáló albumát. Időközben arra is rájöttem, honnan is volt ismerős a neve, ugyanis többek között ő is megremixelte anno a Radiohead Codex-ét.
Az albumot egy jó párszor átrágva azzal számomra ambivalens viszony alakult ki. Ugyanis úgy működik, hogy először felspanol, úgy érzed ez az, majd jön egy lejtő, ahol azt érzed már mindent hallottál. Legvégül pedig konstatálja az ember, hogy mindkét érzésnek megvan a maga valóság alapja. Kétségtelen vannak rajta nagyon jó húzások, tényleg érdekes megoldások. Az At Night-ban például jól működik a zene hirtelen lehúzása, majd újra engedése, vagy a Sleeprunner Aphex Twin szerű baljós alapja zseniálisan terebélyesedik ki pszichedelliává, majd hirtelen elvágja és csak egy kegyetlen zakatolás marad a végére.
Az album legnagyobb erőssége az atmoszféra teremtés. Az apokaliptikus hangzás velőt rázó, és kitűnően alkalmazkodik hozzá Shadowbox Erikah Badu szerű vokálja, ebből a szempontból a The Road nevezhető csúcspontnak. Érthetetlen okból azonban ahogy haladunk a lemezen végig kezd hígulni a hangzás. Egyfelől felüti a fejét az egyediség mellőzése, amely középszerű track-eket eredményez. A lemez közepe így aztán teljesen leül. Másfelől pedig a végére az apokalipszis atmoszférája megszűnik, és örömzenélés hangulattá alakul. Szóval a sokszínűség természetesen nem baj, a probléma azzal van, hogy a sokszínűségnek itt nincs közös nevezője. A lemez óriási hibája, hogy szétfolyik mivel a kezdeti összetartó erő megszűnik. Érdekes ez, hiszen az említett Sleeprunner-ben megvan mindkét oldal katalizátora, így számomra érthetetlen, hogy hogyan jutunk is el a végéig? Az öszképen sajnos már az sem segít, hogy az egyébként zseniális Embryonic kerül zárótracknek, a maga érfelvágós hangulatával. Egy albumon belül elegyedik a techno, az r'n'b, a hip-hop, a jazz, és a glitch, de valahogy nem érnek össze.
Érdekes azt megjegyezni, hogy többször meghallgatva közel sem érződik annyira az egyedi megszólalás. A track-ek egyik részén érzem a kibontakozó egyedi megszólalást, a másik részüket pedig bármelyik zenei producer elkészíthette volna. A Ra_Light-ot hallgatván Shigeto, a Near The End esetében Four Tet, a One Letter to Death esetében pedig Burial is eszünkbe juthat.
Nem olyan rossz album ez, hiszen többször végig pörgetjük, mert van benne potenciál de a fentiek miatt sajnos közel sem tökéletes. Azt gondolom jók a hatások, de jelen esetben sokszor még túl direktek. Mivel azonban a dalok egyik része tökéletesen működik, azt gondolom megvan minden a jó zenéhez. Lehet idő kell több, lehet dalból kell kevesebb, egy szó mint száz gyakorolni kell még és legközelebb reméljük ennél is jobb lesz.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése